Életünk története
Bár felfedné magát
Bár ragyogna gyémántként
A szemeidben
Hogy minden mámorittas
Hajnalon
Érte nyúlhatnék
Hogy a zsebembe
Csúsztatva
Sosem feledjem
Hogy egyszer
Mi ketten
És csak mi ketten
Úgy hittük
Örökké
Feledhetjük
A magányt
Pedig
Voltak bizony
Néma percek
Mikor ígéret nélkül
Futottam
Míg a lábam bírta
Mérföldeket
Érted izzott
Társtalan a szív
Mégsem
Szított tüzet
Nélküled
Itt ülök újra némán
Széttört életem romjain
Hol minden
Elszalasztott pillanat
Kelletlen várja
Hogy végre
Új értelmet nyerjen
De közben
Egyre csak rohanok
Leszegett fejjel
A sírig
Üldözve
Egy jobb élet reményét
Persze nem szeretném
Ha ezt a dallamot
Fütyülné a halál
Hisz legalább
Egyetlen gondolat
Erejéig
Hadd legyen
Minden pillanat
Romantikus
Ha nem hívom ki a sorsot
Talán sosem találkozunk
Én és a nemezisem
Egyetlen napba
Sűrítve
Mégis megtörtént
Így adódott
Félszeg dobbant
Közben a szív
Hisz így zajlanak
Ezek a magányos
Hétköznapok
Ekkor történt
Azon a hajnalon
A végtelent kergetve
Hogy a holnap
Már nem is tűnt olyan
Félelmetesnek
Hisz megragadtam
Mindkét karommal
És egyetlen mozdulattal
Ártalmatlanná tettem
Gyilkoljon ezentúl
Valaki mást
Majd dolgom végeztével
Elégedetten dőltem hátra
Büszkén trónolva
A semmin
Egy csipet őrület
Ha csendben
Szórod hozzá
Minden titkot
Semmivé tesz
Fürge ujjaid
Persze
Lelketlen szolgák
Kiket poharad
Még egy marék
Fűszerért szólít
S végül
Ott ér a pillanat
Honnan nincs visszaút
Csak újabb íztelen
Szürke
Bánatittas
Órákon át
Hangtalan sikolyok
Között
Őrlődve
Ugyanabban
Az unalmas, kék szobában
Nélküled
Rettegve
Hogy a következő órák
Lehetnek
Az utolsók
Vagy talán reménykedve
Hogy mégis azok lesznek
De közben
A tegnap-szítta ujjak
Tollat ragadnak
Egy újabb
Céltalan
Fohászért
Hiszen
Bárhogy kérném
Úgysem hagyja el
Megtorlatlan
Gyilkos szó
A szádat
S ezek a sorok
Is a semmibe vesznek
Ahogy az éjjel
Minden
Egyes
Tétlen hajnalon
Annyi év után
Sem maradt
Falat
A szívemből
Egyetlen
Szó sem
Egy üdvözlőkártyán
Tétlen talált rám
Az a feltétlen
Remény
Csak néhány óra volt
Veled
És abban a mámorban
Együtt tapadtunk
Ugyanarra a képernyőre
Néha
Együtt is dobbantunk
De az biztos
Hogy együtt
Vészeltük át
Ugyanazt
A tegnapot
És mégis érdemes
Emlékeznünk
Arra a néhány hétre
Hisz nélkülük
Talán
Sosem ébredünk fel
És nem szítjuk
Holttá
A pillanatot
Csak én és néhány
Konzerv
Tudhattam volna
Hisz
Mindent
Otthonról loptam
Keresztrejtvény
Megfejtetlen
Talán egy üveg bor
Erre már nem
Emlékszem
De arra nagyon is
Hogyan
Ragyogott a táj
Abban a késő nyári
Aranyló napfényben
Akár egy néma festmény
Csalárd
Mesterétől
Majd az első
És egyetlen
Éjjel
Minden megsemmisült
A borzalmas hidegben
Ahol nem csak téged
Veszítettelek el
Hanem mindent
Amit addig
Felépítettem
5:50
Újabb hajnal
A semmiért
Újabb órák
Telhetnek
Öntudatlan
700
Mindössze
Ennyibe kerül
Egy feledni méltó holnap
Egy elfeledett tegnap
Akciósan
Ami persze
Sosem elég
Mégis
Reményt jelent
Egy új
Kezdetre
Halkan lépek
Hogy fel ne ébresszem
Az őrületem
Míg bosszút forral
Én csendben átadom magam
A pillanatnak
Ahol
Nincsenek vadak
S a képtelen
Vaskos
Betonfalán
Csattannak
A szavak
És senki sem marad
Öntudatlan
Hogy is indulhattunk volna
Egyenlő eséllyel
Bármikor
A hercegnő
És az örök bolond
Ketten
Karonfogva
Egy őrült történetben
Ahol szűkmarkúan mérik
A befejezést
Igenis voltak azért
Boldog pillanatok
Mikor csomót kötöttünk
A magányra
És egyszerűen
Félredobtuk
Hogy szivárványt vetve
Hulljon alá
És könnyek közt kacagtunk
Az utolsó oldalon
Végül persze
Minden alkalommal
Együtt ért a hajnal
Önmagunkkal
Csak egy savanyú söröspohár
Diktálta a dallamot
És rég halott emlékek
Suttogták
Hogy nem kellett volna
Nem kellett volna...
Sosem tudtam
Hová meneküljek
Sosem akartam dönteni
Csak lavíroztam
Abban a hitben
Hogy egyszer majd
Eljön a perc
Mikor
Egymagam
Szítok holttá
Egy pillanatot
S végül
Ott vársz rám
Álmaimban
Szesztől bátorítva
Csak remélem
Hogy tényleg tudatlan
Fogad majd
Az a pillanat
Egy vadvirággal
Tarkított mezőn
Egy halott sátor romjain
Egy titkos folyó partján
Ott,
Hol a végtelen
Teszi a dolgát
Az utolsó éjjel
Közhely bár
De hallgatni muszáj
Hogy ne marjon vétlen
Magával a vágy
Az utolsó éjjel
Mollban mártóznak
Az akkordok
S gyermekként aggódok
Reszketeg
Egy újabb
Mocskos dalért
Az utolsó éjjel
Sörben fuldokolva
Sem tisztulok
Ködtől szabaddá
S fogadjon bármely
Képtelen a perc
Egyszer úgyis
Magadhoz emelsz
Hogy
Együtt
Járjunk haláltáncot
Azon
A képtelen
Utolsó éjjel
Újra
Hallgatok némán
S csak kapkodom a fejem
A vörös-néma
Forgatagban
De vajon
Egyetlen hét varázslata
Megválthat-e
Bármely percet
Abból a dicső
Egyedüllétből
Amit
Félszegen
Harcoltam ki
Magamnak
Talán egy élet is
Kevés volna
Én mégis
Teszek
Egy próbát
És nem bánom,
Ha végül
Harcban hullok el
Csendben leteszem a fegyvert
Álmatag sodródom a semmiben
A hideg vas talán harcolna még
Most mégis lemondón az ölemben pihen
S egy szonettet mormol szenvtelen
Mily hamisan esztelen
Egy erkélyen a halállal
Ősi, testetlen táncban
Marnak harcba egyre a sorok
Reggel úgyis egymagam fogok
Igába szállni,
S ha félne a tudat
Ne maradjon, ki utat mutat...
Rátalálok újra.
Címkék: vers
Számolatlan éveken át
Hagytunk
Megválaszolatlanul
Egyetlen kérdést
Miközben
Vígan döftünk tőrt
Hétről hétre
Egymás szívébe
Nem tettünk mást
Mint fájdalmat
Dúdoltunk halkan
Néma akkordokban
Mégis a mai napig
Eredménytelen
Egy párharc
Köztünk
Talán ideje lenne
Döntenünk
Kit ragadjon
Végül
Magával
Az élet
Egymásban kerestük a választ
Miközben
Hatalmas csomagokat cipeltünk
A végtelenbe
De minden pillanatban
Mikor a szemedbe néztem
Nem számított
Hány percet utal
Még számunkra a sors
Csak sodort magával
Elnyelve a múltat
A folyónk
S mikor partot értünk
Hirtelen új holnap robbant
Ahol többé nem számított
Vihar sem perc
És az utolsó pillanatban
Mikor köddé olvadt a vonatod
S vele te is
Ott halt bennünk a remény
Ígérete
S újra tétován
Fogadtuk
Szerepünk
Életünk mozijában
Mondd, hogy sohasem
Kérsz hazudni a múltat
Mondd, hogy sohasem
Hiszel többnek
Mint aki
Vagyok
Mondd, hogy egyetlen
Pillanatban
Többet mesélsz a szemeiddel
Mint amit magamról
Valaha
Elmondhattam
Ahogy mi ketten
Kézenfogva
Féljük a tegnapot
Lehet bármilyen vaskos a bánat
Együtt
Leigázzuk
Majd kést mártunk
A dobbanó szívbe
És őrülten
Táncolunk tovább
Abban a hitben
Hogy
Hirtelen
Minden
Megváltozott
Gyakran kapom magam azon
Hogy szinte ismeretlen emberek
Arcába bámulok
Amit aztán komikus ábrázattal
Viszonoznak
Ilyenkor alig egy pillanat alatt
Morajlik fel bennem
Hogy talán
Egy megfelelő alkalommal
Egy irgalmas senki
Mentőövet dobhatna
A nincstelennek
Mert egy biztos kéz
Szorítása
Épp, mint egy jéghideg korty
Szabaddá tehet
Hacsak nem ér
Váratlanul
Végül mindig visszakozom
Mert saját dicstelenségem
Mocsarába
Süppedve
Biztonságos mélységben
Sosem kell felmutatnom semmit
A megváltásért
Mások szemében
És ezért mindig
Hálát adok
Volt idő
Mikor
Nem kísértettük a sorsot
Fájdalommal vegyes
Őrülettel
Volt idő
Mikor
Nem szorongatta torkunk
A magány
Percekben mértük
Az órát
Órákban mértük
A percet
Végül elmúlt
S talán sosem tér vissza
Ahogy azok
A pillanatok sem
Mikor
Holdfénynél gitározunk
Egy diszkó ajtajában
(Ugye emlékszel?)
Vagy
Sörrel koccintunk
Boldog tudatlanul
Naívan
A felnőttlét kapujában
Csellengőn
Azon a rakparton
Micsoda idők voltak...
Alig fiatalon
Haraptuk ketté
Az életet
Nagyapám
Konok ember volt
Mosolygó gyilkosként
Tette a szépet
Ezzel
Leplezte
Az érzelmeit
Mikor végül elment
Szomorú voltam
Hisz' olyasvalakit
Vesztettem el
Akit sosem ismertem
Igazán
Később aztán rájöttem
Hogy életünk
Minden
Szánnivaló percét
Mégis neki köszönhetem
Mert felnevelt egy apát
Aki végül
Mindent rommá döntött
Szóval megtennéd?
Igen.
De mégis...
Kértem, hogy ne szólj közbe.
Segíthetnék...
Hátráltatnál.
Mivel?
Ezek a szavak
Üresen csengnek
Önmagukban.
Miért?
Mert
Ahogy elkapnak
A kéretlen
Pillanatok
Végül
Csak az öntudatlan órák maradnak
Biztos menedékként.
És mi van,
Ha soha többé
Nem találunk
Megnyugvást?
Abban a percben
A láng a szívünkben
Örök hajnallá
Lobban.
Alvadt vérrel a szádban
Ébredsz
Még fojtogat az éjjel
Maradt bár mit feláldoznod
De újabb órákkal
Évekkel
Öregebben
Cseppet sem érdekel
Talán vannak
Szavak
Amik nem csendesedtek
Hangtalanná
Talán
Voltak
Barátaid.
Ahogy az évek szállnak
Úgy omlanak össze
A hazugságok
Amiket
Kártyavárként
Felépítettél
Úgy ébredsz rá
Hogy a szavak
Bármily édesen csengnek
Nem pótolhatják
A tetteket
S válsz
Egyre
Nincstelenebbé
Óh
Mily boldog
Ki nem féli a sorsot
Talán tizenkét éves lehettem
Mikor egy idegen férfi
Szavaira
Ébredtem
A konyhánkban tette a szépet
Anyámnak.
"Ugye köztünk marad?"
Kérdezte sírva tőlem
Még aznap éjjel
Én pedig szolgai módon
Nem mondtam ellent.
(Bár megtettem volna)
Évekkel később
Mintha megfordult volna
A világ
Hirtelen anyám lett az áldozat
S apám
Gyilkolta tovább
Ami sosem létezett.
Egy kislányt kellett volna megvédenem
Aki ártatlanul
Feltétlen
Szeretetével
Sem tudott utat állni a gyűlöletnek
Ami sárgán szivárgott át a falakon.
"Tisztában vagy vele, mit tett velem apád?"
Faggatott folyton
Józan pillanataiban
Mintha sosem tudtam volna.
Elérte,
Hogy túl a rémálmokon,
Borotvapengéken,
Vonatsíneken,
Marokszám tablettákon,
Szenvtelen tettem csak a dolgom
Nap nap után
Miközben más falak között
Éltem csak igazán.
De leszámoltam a múlttal
Míg a férgek lassan
Atrágták testemet
Mégsem
Értem
Igazán
Miért választottuk
Ezeket a céltalan éveket.
Érzem, hogy életem verse
Fortyog bennem
De olyan mélyre
Temették
A hétköznapok
A daltalan percek
A némán átvészelt órák
Mikor minden szóval
Megváltottam a halált
Mégis egyre szánom a múltat
Pedig nem volt az
Olyan kíméletlen
Sőt
Egyenesen hiányoznak
Azok a titkos pillanatok
Mikor öntudatlan
Öltem semmivé
Éveket
Haraptam a pillanatot
Nyeltem egyik kortyot
A másik után
Soronként tömtem magamba
A múltat
És milyen jól tettem
Hisz olyankor
Senki sem győzhetett le
Még az a naív gondolat sem
Ami azóta
Örökké
Magáévá tett
Hogy
Tulajdonképpen
Nincs itt semmi
Keresnivalóm
