Sörízű magányomban féltelek
Hogy többé sosem érjük meg
Mikor halálba vágtat vonatunk
Csak egyetlen folttalan éjt
Nyerhet a perc, de mégsem felelsz
Újra a csend írja dalunk
A hajnal illata mar belém
Mezítlen lépsz elém
S minden kín, ha halni nem mer
Egyszer az égig emel
Címkék: vers dal
Értünk szítt a szél
Már mit sem ér
Bár reméltük
De feltámadt csupán
Nem csíp, bárha fáj
Hol a Holdban derengtünk
Csillagok bálján nevettünk
Sosem hittem
S te sem tetted szóvá
Ragyogtunk talán
Nem hittem abban, hogy egy angyal majd megvált a semmiért
Lehunyt szemmel elfogadtam, ha a hajnal álmot ígért
Kimondatlan, összegyűrve hagytam veszni a szót
Mit tehettem, tűzbe dobtam, kizárva minden jót
Menj, hagyd hátra, mi bánt
Tiltott percünk táncot lejt
Ne szenvedd azt, ami fájt
Száz szürke felhő, mégis áttör rajtuk a nyár
Ne akarj csak a perccel szállni, lesz még szív, aki vár
Hatalmas a cél, ha egyszer még küzdenél valakiért
Sodorjon céltalan, nélküle nem hagy el a remény
Egy érzés, ami visszahúz
Egy emlék, ami lángra gyújt
Egy kérdés, ami fogva tart
Egy álom, ami egyre hajt
Bújj hozzám, karom átölel
A vég értünk soha nem jön el
De a múlt mégis néha rád kacsint
Nem feledhetsz úgysem minden kínt
Ha nesztelen jön a halál
Végül úgyis rád talál
Ha céltalan sodor a szél
Egy boldog perc is csak vak remény
Ne remélj...
Csak illúzió, ami fogva tart
Szíved sátra nem tűri a szélvihart
Ebben a harcban nincs igaz ellenfél
Bár tétként te mindent feltettél
(I'm gonna ramble through the heavy rain
Just to jump upon that midnight train
And I don't care if it stops the pain
I will enjoy that ride today
Again...)
A másnappal kilúgozott szavak
Oly, tollal karcolt gondolatok
Melyeket hamvában fojtana el
Minden józan pillanat
S mikben magadhoz térve
Sosem leled önmagad
Újabb reggel, a tükörbe nézel
Megfagy a pillanat
Egy arcot látsz csak magad előtt
Akiben nem leled önmagad
Éjszakák múlnak el nyomtalanul
A kábulat mit sem ér
Ha a hajnal csendje egyedül ébreszt
Pedig csábít a szenvedély
Mondd, hol az égi lény
Aki végigvezet az éjen
Mondd, ki lesz, ki átölel
Az örök sötétségben
Bár vonz a tiltott szó
Megélnéd az álmokat
Követnél minden vágyat
Ledobnád a láncokat
Elmerülnél a végtelenben
Hogy taposs egy új utat
Lehúnyt szemmel csak azt reméled
Végre elhagy a bűntudat
Egy ördög, egy angyal
Egy emlék, amit kaptam
Egy kérdés, nincs válasz
Mert oly kevés a szó...
Hangtalan tél, tétova nyár
Emléked bódító
De kezedet fogva a nagyvilágban
Veled élni volna jó
Újabb reggel, a tükörbe nézel
Édes a pillanat
Új arcot látsz most magad előtt
Akiben megleled önmagad
Gyötörtél már folyóparton,
Lázas éjjel, konzervek bálján,
Viharban éltünk igazán
De másnap semmi sem maradt,
Ott haltunk talán...
Gyötörtél borszítta mámorban
Ócska egy hajnalon
Álmot öltem minden üveggel
Csendben múltál, hitvány fénnyel
Fakó lángként szívemben
Gyötört rendre vak pillanat,
Hol hangod csengett a széllel
Átkoztam a holnapot
Hogy újabb órák magányával
Kínozhatott
Holtunkban is forrón metszel
Vétlen is élő húsba marsz
Maholnap csak árnynak tetszel
Kérted? Mégis engem akarsz.
Szívós árnya a tegnapnak,
Bár újra fájnál
Elérlek egyszer...
Némán ölelsz magadhoz, ha fázom
Mert titkaink mezején bőrig ázom
(Hol voltál, mikor annyira fájt
Együtt tiportuk el a magányt)
Csókod ízétől részegen várom
Hogy édes véget érjen az álom
(Hol voltál, mikor annyira fájt
Együtt léptük át a határt)
Ajkad szívem utolsó mosolya
Ritmust vesztett szólam, kínok alkonya
(Hol voltál, mikor annyira fájt
Együtt csaltuk őszbe a nyárt)
Holtomban is fáj
De vádolnom muszáj
Önmagam,
S ha kell
Többé nem vágyódom el
Néha több a szónál, mit kérsz
De megvallom, sosem félsz
Együtt megvívtuk a céltalant
Arcodba temetném arcom
Bár párnát dobnál, ha fázom
Míg egyedül harcolom az arctalant
Barátként kell fogadnunk a magányt
S ha talpon maradsz odabenn
Szorítsd kebledre a végtelent
Önként vetjük el a holnapot
Senkit sem kínoz a bánatod
Mikor magad emészted porrá
Elillant a fojtó árnykép
Csatát nyertem vértelen
A holnap mégis néma árnyék
Magába omlik a végtelen
Újabb korttyal újabb perc száll
Bántóan közel a messzeség
Reggel csak a semmi vár rám
Olcsón kínált veszteség
Fekete szívvel dobban a hajnal
Nem kértem tőle mást
Csak szívós tőre döfjön végre
Hazugtalan vallomást
Feneketlen rántasz magaddal
Mikor fagyba fúl a nyár
Csak a boldog semmi vár
A hajnal íze könyörgi a mosolyom
Nincs kiút, vágyaink tépi fel a magány
S lassan elnyel a táj
Ragadj meg, ha fáj
Önként dobtam tűzbe a holnapom
Mit vesztek, ha nem kísérsz az égbe
Mi vár majd, ha sosem állok félre
Csak ettől óv a holnap?
Örömmel eldobom
Az vagy, kit mindig titkoltam
Széltől borzolt, illatos rét
Lágy tavaszi fuvallat
Illó mosolyod simítja arcom
Nincs holnap, mégis annyira fázom
S ha lehunyom a szemem
Néha elrabol a hajnal
Szíved dobbanása táplálja a harcom
Szemedben szélvihart szít a szó
Gondtalan mámorban volna most jó
Mikor nem mozdul a táj
S nem fáj...
Tovagördül csizmáddal a múlt
Fájdalom, félelem nem kínoz már
Az ébrenlét is álom talán
S ha elnyel a nyár
A végtelen vár
Az egyetlen boldog kiút
Hangod teher a csendben
Eltékozolt pillanat
Mégis fáj, hogy nem maradtál
Mégis fáj, ha itt maradsz
Arcod megöli a szót
Választ kérsz, de nem felelsz
Szótlan temeted a tegnapot
Szótlan siratom a holnapot
Újabb közös perc
Cseppen el céltalan
Meredten várjuk a magányt
Barátként hívjuk a halált
Titkon várom, hogy kérj
Hogy újból magadhoz térj
De nem felelek többé
Soha már
Bárhol várj...
Címkék: vers
Némán száguldok a semmibe
Hol oly terhes a cél
Akár az eltékozolt szavak
Reszketeg súlyuk nyomja vállamat
Egy tollvonással ítél a csend
De nem húzza meg a ravaszt
Csak kézen fog, s elvezet
Kacagva hasít szét álmokat
Ha nem hívom, tán megkímél
Nem szegődik újra társamul
Halkan kulcsra zárom a rácsot
Falak közt várom az édes álmot
Harcban kiáltottam
Az árkot a szégyened ásta
De erőt merítettem
Titkom nem bízhatom másra
Harcban hulltam porrá
Egy nap majd égbe emeli testem
S odafenn terhel a vádam
Hogy csendben hadat üzentem
Harcban kiáltottam
Csak színlelt kacaj a válasz;
Árnyunk omlott porrá,
Tőrt forgatva szívemben
Másnapos hajnal, a lélek húsba mar
A fekete tényleg az ördög színe
De engem nem zavar
Engem nem zavar...
Fagyos utcasarok
Rideg, furcsa fények
Vigyorba torzult arcok
Ma reggel mégsem félek...
Csoda hát, hogy élek?
Csoda hát, hogy élek...
Címkék: vers
Elszalasztott pillanatok, csendbe fulladt órák
Titkaink óceánján most iszonyú vihar tombol
Szénfekete hullámok tornyosulnak fölém;
Mondd, hol ér véget a bánat
S hol kezdődik a remény?
A Fájdalom? Egy tájkép.
Széltől borzolt, faggyal metszett ágak erdeje
Zord kősziklák, konok sóhajok
Hidegen lélegző, álmos verssorok
A Hajnal? Csak illúzió.
Balját nyújtja, de jobbjában kést markol
Szívedbe mártja, közben röfögve kacag
Kit félrevet a sors, kitaszított marad
Az Álmok? Nyisd ki a szemed.
Hamis érzelmek hamis prófétái
Kufárként mérik szívedbe a reményt
Kínokkal fizetsz a semmiért
A Szerelem? Ne űzd tovább.
Tömlöcbe vet csak, béklyóba zár
Vasmarokkal szorít s roppant össze
Nem számít, erőd teljében jössz-e
Egyetlen éj és átölel a végzetem
Egy perc, egy szó, s már dobban a szív
Szemed tükre gyilkos táncra hív
Nem kértem a sorstól ily önzetlen hajnalt
A véletlen sodort csak mellém egy angyalt
Robban a csend, ha átölelsz
Nélküled igaztalan minden szó
Nincstelen a perc, tétova vendég a napsugár
Illatod kacér, de csábító
Zápor áztatta angyali arc
Melletted ébredni volna most jó
Hol rám talál a csend, s elillan a szó
Szeretlek, nincs kérdés
Bár alkonyba borul a táj
A remény csak ránk vár
Úgy fáj...
Címkék: vers
Ma csendben megszakadt egy szív
Elnyelte némán a sodró forgatag
Titkon remélt bár, hogy elfojtja a kínt
Imája válasz nélkül maradt
Miért űzzük oly bőszen a reményt
Két kézzel szórjuk porba a semmiért
Szívünk aranyát, pusztán azért
Hogy eldobjunk mindent a holnapért
Torz képet vet a szenvedély
Sokat ígér, de mindent visszakér
Szép volt, amikor átkarolt
S szemének tükre némán válaszolt
Új hajnal, ködbe vész a táj
Nem ereszt, érzem, vár ha muszáj
Dobban a szív, a kaland útra hív
Csavargó vérem újra elszakít
Széltől borzolt tavaszi hajnal
Illata arcodba robban
Megélnéd
De meseszép
Szíved új ritmusra dobban
A holnap vár rád kivont karddal
Az ablak túloldalán
Úgy féltél
Nem is éltél
Ábránd volt csak talán
Verset ír a félhomály
Gyertyafény vezeti ujjaid
Futtában lasszóz meg a vágy
Pókhálóba fonja napjaid
Holnap talán?
Vagy csak a tegnap öltött álcát?
Legyintek, ítél majd a sors
Kitárt szárnyakkal vágtat lobogva a szél
Ma vajon merre sodor?
Nem számít...
Csak dobogjon a szív
Átbújok rajtad, akár a könnyű nyári szellő
Meglegyintem ablakod, s tovább állok
Ma nem várok
Hitted, tudom, de ábránd csak, hogy eljő
S majd kéz a kézben egymás szavára vártok
Örök átok
Mégis, ma érzem, új tervvel csábít a reggel
Hív a széles út, neki még hiányzok
Nem láttok többé engem
Mert az elnyelt szó
Ócska egy fegyver
Nekem már nem kell
