Halkan lépek
Hogy fel ne ébresszem
Az őrületem
Míg bosszút forral
Én csendben átadom magam
A pillanatnak
Ahol
Nincsenek vadak
S a képtelen
Vaskos
Betonfalán
Csattannak
A szavak
És senki sem marad
Öntudatlan
Hogy is indulhattunk volna
Egyenlő eséllyel
Bármikor
A hercegnő
És az örök bolond
Ketten
Karonfogva
Egy őrült történetben
Ahol szűkmarkúan mérik
A befejezést
Igenis voltak azért
Boldog pillanatok
Mikor csomót kötöttünk
A magányra
És egyszerűen
Félredobtuk
Hogy szivárványt vetve
Hulljon alá
És könnyek közt kacagtunk
Az utolsó oldalon
Végül persze
Minden alkalommal
Együtt ért a hajnal
Önmagunkkal
Csak egy savanyú söröspohár
Diktálta a dallamot
És rég halott emlékek
Suttogták
Hogy nem kellett volna
Nem kellett volna...
Sosem tudtam
Hová meneküljek
Sosem akartam dönteni
Csak lavíroztam
Abban a hitben
Hogy egyszer majd
Eljön a perc
Mikor
Egymagam
Szítok holttá
Egy pillanatot
S végül
Ott vársz rám
Álmaimban
Szesztől bátorítva
Csak remélem
Hogy tényleg tudatlan
Fogad majd
Az a pillanat
Egy vadvirággal
Tarkított mezőn
Egy halott sátor romjain
Egy titkos folyó partján
Ott,
Hol a végtelen
Teszi a dolgát
Az utolsó éjjel
Közhely bár
De hallgatni muszáj
Hogy ne marjon vétlen
Magával a vágy
Az utolsó éjjel
Mollban mártóznak
Az akkordok
S gyermekként aggódok
Reszketeg
Egy újabb
Mocskos dalért
Az utolsó éjjel
Sörben fuldokolva
Sem tisztulok
Ködtől szabaddá
S fogadjon bármely
Képtelen a perc
Egyszer úgyis
Magadhoz emelsz
Hogy
Együtt
Járjunk haláltáncot
Azon
A képtelen
Utolsó éjjel
Újra
Hallgatok némán
S csak kapkodom a fejem
A vörös-néma
Forgatagban
De vajon
Egyetlen hét varázslata
Megválthat-e
Bármely percet
Abból a dicső
Egyedüllétből
Amit
Félszegen
Harcoltam ki
Magamnak
Talán egy élet is
Kevés volna
Én mégis
Teszek
Egy próbát
És nem bánom,
Ha végül
Harcban hullok el
Csendben leteszem a fegyvert
Álmatag sodródom a semmiben
A hideg vas talán harcolna még
Most mégis lemondón az ölemben pihen
S egy szonettet mormol szenvtelen
Mily hamisan esztelen
Egy erkélyen a halállal
Ősi, testetlen táncban
Marnak harcba egyre a sorok
Reggel úgyis egymagam fogok
Igába szállni,
S ha félne a tudat
Ne maradjon, ki utat mutat...
Rátalálok újra.
Címkék: vers
Számolatlan éveken át
Hagytunk
Megválaszolatlanul
Egyetlen kérdést
Miközben
Vígan döftünk tőrt
Hétről hétre
Egymás szívébe
Nem tettünk mást
Mint fájdalmat
Dúdoltunk halkan
Néma akkordokban
Mégis a mai napig
Eredménytelen
Egy párharc
Köztünk
Talán ideje lenne
Döntenünk
Kit ragadjon
Végül
Magával
Az élet
Egymásban kerestük a választ
Miközben
Hatalmas csomagokat cipeltünk
A végtelenbe
De minden pillanatban
Mikor a szemedbe néztem
Nem számított
Hány percet utal
Még számunkra a sors
Csak sodort magával
Elnyelve a múltat
A folyónk
S mikor partot értünk
Hirtelen új holnap robbant
Ahol többé nem számított
Vihar sem perc
És az utolsó pillanatban
Mikor köddé olvadt a vonatod
S vele te is
Ott halt bennünk a remény
Ígérete
S újra tétován
Fogadtuk
Szerepünk
Életünk mozijában
Mondd, hogy sohasem
Kérsz hazudni a múltat
Mondd, hogy sohasem
Hiszel többnek
Mint aki
Vagyok
Mondd, hogy egyetlen
Pillanatban
Többet mesélsz a szemeiddel
Mint amit magamról
Valaha
Elmondhattam
Ahogy mi ketten
Kézenfogva
Féljük a tegnapot
Lehet bármilyen vaskos a bánat
Együtt
Leigázzuk
Majd kést mártunk
A dobbanó szívbe
És őrülten
Táncolunk tovább
Abban a hitben
Hogy
Hirtelen
Minden
Megváltozott
Gyakran kapom magam azon
Hogy szinte ismeretlen emberek
Arcába bámulok
Amit aztán komikus ábrázattal
Viszonoznak
Ilyenkor alig egy pillanat alatt
Morajlik fel bennem
Hogy talán
Egy megfelelő alkalommal
Egy irgalmas senki
Mentőövet dobhatna
A nincstelennek
Mert egy biztos kéz
Szorítása
Épp, mint egy jéghideg korty
Szabaddá tehet
Hacsak nem ér
Váratlanul
Végül mindig visszakozom
Mert saját dicstelenségem
Mocsarába
Süppedve
Biztonságos mélységben
Sosem kell felmutatnom semmit
A megváltásért
Mások szemében
És ezért mindig
Hálát adok
Volt idő
Mikor
Nem kísértettük a sorsot
Fájdalommal vegyes
Őrülettel
Volt idő
Mikor
Nem szorongatta torkunk
A magány
Percekben mértük
Az órát
Órákban mértük
A percet
Végül elmúlt
S talán sosem tér vissza
Ahogy azok
A pillanatok sem
Mikor
Holdfénynél gitározunk
Egy diszkó ajtajában
(Ugye emlékszel?)
Vagy
Sörrel koccintunk
Boldog tudatlanul
Naívan
A felnőttlét kapujában
Csellengőn
Azon a rakparton
Micsoda idők voltak...
Alig fiatalon
Haraptuk ketté
Az életet
Nagyapám
Konok ember volt
Mosolygó gyilkosként
Tette a szépet
Ezzel
Leplezte
Az érzelmeit
Mikor végül elment
Szomorú voltam
Hisz' olyasvalakit
Vesztettem el
Akit sosem ismertem
Igazán
Később aztán rájöttem
Hogy életünk
Minden
Szánnivaló percét
Mégis neki köszönhetem
Mert felnevelt egy apát
Aki végül
Mindent rommá döntött
Szóval megtennéd?
Igen.
De mégis...
Kértem, hogy ne szólj közbe.
Segíthetnék...
Hátráltatnál.
Mivel?
Ezek a szavak
Üresen csengnek
Önmagukban.
Miért?
Mert
Ahogy elkapnak
A kéretlen
Pillanatok
Végül
Csak az öntudatlan órák maradnak
Biztos menedékként.
És mi van,
Ha soha többé
Nem találunk
Megnyugvást?
Abban a percben
A láng a szívünkben
Örök hajnallá
Lobban.
Alvadt vérrel a szádban
Ébredsz
Még fojtogat az éjjel
Maradt bár mit feláldoznod
De újabb órákkal
Évekkel
Öregebben
Cseppet sem érdekel
Talán vannak
Szavak
Amik nem csendesedtek
Hangtalanná
Talán
Voltak
Barátaid.
Ahogy az évek szállnak
Úgy omlanak össze
A hazugságok
Amiket
Kártyavárként
Felépítettél
Úgy ébredsz rá
Hogy a szavak
Bármily édesen csengnek
Nem pótolhatják
A tetteket
S válsz
Egyre
Nincstelenebbé
Óh
Mily boldog
Ki nem féli a sorsot
Talán tizenkét éves lehettem
Mikor egy idegen férfi
Szavaira
Ébredtem
A konyhánkban tette a szépet
Anyámnak.
"Ugye köztünk marad?"
Kérdezte sírva tőlem
Még aznap éjjel
Én pedig szolgai módon
Nem mondtam ellent.
(Bár megtettem volna)
Évekkel később
Mintha megfordult volna
A világ
Hirtelen anyám lett az áldozat
S apám
Gyilkolta tovább
Ami sosem létezett.
Egy kislányt kellett volna megvédenem
Aki ártatlanul
Feltétlen
Szeretetével
Sem tudott utat állni a gyűlöletnek
Ami sárgán szivárgott át a falakon.
"Tisztában vagy vele, mit tett velem apád?"
Faggatott folyton
Józan pillanataiban
Mintha sosem tudtam volna.
Elérte,
Hogy túl a rémálmokon,
Borotvapengéken,
Vonatsíneken,
Marokszám tablettákon,
Szenvtelen tettem csak a dolgom
Nap nap után
Miközben más falak között
Éltem csak igazán.
De leszámoltam a múlttal
Míg a férgek lassan
Atrágták testemet
Mégsem
Értem
Igazán
Miért választottuk
Ezeket a céltalan éveket.
Érzem, hogy életem verse
Fortyog bennem
De olyan mélyre
Temették
A hétköznapok
A daltalan percek,
A némán átvészelt órák,
Mikor minden szóval
Megváltottam a halált
Mégis egyre szánom a múltat,
Pedig nem volt az
Olyan kíméletlen
Sőt
Egyenesen hiányoznak
Azok a titkos pillanatok,
Mikor öntudatlan
Öltem semmivé
Éveket
Haraptam a pillanatot,
Nyeltem egyik kortyot
A másik után
Soronként tömtem magamba
A múltat
És milyen jól tettem
Hisz olyankor
Senki sem győzhetett le
Még az a naív gondolat sem,
Ami azóta
Örökké
Magáévá tett
Hogy
Tulajdonképpen
Nincs itt semmi
Keresnivalóm
Ürítsd rám a poharad
Fenékig
Tégy hontalanná
Vagy légy
A vendégem
Marjon mélyen beléd
A mai nap
Egyetlen igaz
Pillanata:
Kétszázért megtalálod
Bármelyik üzletben.
Bármivel próbálkozol,
Bárkire vársz
Szabaddá
Igazán
Csak ő tesz
Karattyolljon bármit
Ez a 30 éves
Élhetetlen
Vénember.
Mocsokkal borított,
Üveggel töltött hajnal
Tört rám a pillanat
Egyszer
Kétszer
Talán háromszor
De csakis te szítottad
Minden alkalommal
És ha mégsem
Akkor is hiányzol
Hiszen
Nélküled épp úgy
Elhagynám önmagam
Mégsem marna így belém
A magány
És nem tépne a szél
Utolsó esély, végállomás
Gúzzsal befont percek
Csak gyenge holdfény fogad
Tekintetek
Álmodom
(Talán)
Olcsó éjjel omlik porrá
Senkit sem lelkesít a pirkadat,
Már holtan léptünk az ismeretlenbe
Kézen fogva
Álmodtunk
(Talán)
Tajtékzik a hajnal
S csak sodródunk a széllel
Az egyetlen igaz kikötőt
Rég elhagytuk már
Álmodunk
(Talán)
Címkék: vers
Meztelen hívogat a tegnap ígérete
Mit sosem kértem táncra,
Édes magányomban
Jól öltözötten
Szánalmunk romjain keringve
Elfeledett harcom törte meg a csend
Számíthatna a pillanat,
Ha újra bíznék benned
De többé sosem
Teszem meg
S ha újra találkoznánk
Mert meg fogjuk tenni,
Szembeköplek majd büszkén
De közben
Csak utálom önmagam
Nem loptam bár rejtett percet
Sem percből virrasztott órát;
Csak egy szó
Volna oly jó
Hogy rámtalálj
Hallani bárha fáj
A magány, ha temetetlen vágtat
Kortyokban mért bánat
Csak a világ;
Fogadj bár rám
Nincs, ki vár
Harcban ismerszik meg a válasz
Címkék: vers
Sajogva bár, de rettegni muszáj,
Kétszer kell meghalnod holnap:
Egyszer, hogy élj, hogy kínnal telve félj,
Bódult percben hívd párbajra a múltat
Másszor, hogy kérj, csak végre aludni térj,
De nem oldoz tetteid rabjából az álom
Bárhogy várom, a múlt erdejét látom;
Nem rendelnek kiutat a percek
Újabb őrült hajnal, melyet álom omlaszt porrá,
Pusztulna a szív...
Néma tetteid bár rejtheti a bánat
A kín marta szív örökké várhat
Míg végül elmerül a porban
Felfalhat a perc, kínoztatva jó,
Ajkunkról kimondatlan illan el a szó
Szemeinkben csillan fel a holnap
Örök kincs a magány, édes kis fegyver;
Elsütnöm talán hiába nem kell,
Úgyis elvillan a sorsban
Végül magához húz a nyár
Telhetetlen bár
Nem bánom,
Marnia muszáj
S ha újra hív a kéj
Halni sose félj
Fél áron
Hajtana a vágy
A gyönyört szítani kár
Vagy sosem várna tán
Egyetlen pillanat
Bárhol rám
