Amikor az ébresztő megszólal hajnali négy órakor, Richárd már két órája ébren forgolódik. Mindig nehezen alszik el józanul és nagyon sokat kell innia ahhoz, hogy igazán kiüsse magát. A legrosszabb valahol a kettő között van: iszik néhány sört, talán már éppen el is kezdené jól érezni magát; de a másnapi munka korán ágyba zavarja. Ilyenkor egy furcsa ködben lebeg az ember. Hálistennek nem józan, de az igazi berúgástól sajnos nagyon, nagyon messze van. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Nos, tovább inni talán jól hangzik, de az a létező legrosszabb megoldás, abból munka biztos nem lesz. Richárd inkább a fantáziájába menekül; volt már hajótörött egy lakatlan szigeten, túlélő egy zombiapokalipszisban, túlélő a dzsungelben... a lényeg, hogy minden helyzetben egyedül legyen. A társaság csak megölné a hangulatot.
Hétfő van. Pontosabban hétfő hajnal. A lehető legrosszabb időpont a józanodásra. Annyi, de annyi emlék fűzi még a hétvégéhez, mikor az egész világ a lába előtt hevert és csak bontotta egyik sört a másik után. A picsába, hisz csak alig néhány órája ért véget az egész. Ilyen könnyű lenne? Ennyivel meg lehet törni egy embert?
Miközben ezen morfondírozik, Richárd lezuhanyzik, felöltözik és megmossa a fogát. Vagyis ami a fogaiból megmaradt. Furcsán fest a ruháiban és valahogy a haja sem akar rendesen megállni, pedig kétszer is átfésülte. Igazság szerint semmi sem stimmel abban, amit a tükörben lát; mégsem kiált pánikot, hisz már évek óta így fest. Gyakorlatilag ez a normális. Mint a fogfájás. Valaminek mindig kínoznia kell az embert.
Ahogy a cipőt húzza, eszébe jut, hogy talán ezt a hétvégét is elbaszta. Igaz, emlékszik belőle néhány órára, ami tulajdonképpen nem is volt rossz, de akkor is ott van a többi, ami totális homály. És milyen sokba került. Megérte? Tuti megint belekötött valakibe, akibe nem kellett volna, vagy szerelmet vallott valami ezer éve nem látott nőnek, és ez mind csak ezután fog kiderülni... Megérte? Mindegy, bassza meg.
Lefelé a lépcsőn a kabátját igazgatja. Szétfeslett a cipzár. Sebaj, legközelebb majd begombolja. Ez akkora problémát jelent?
A kerékpár az alagsori tárolóban pihen. A villany nem működik. Megint. Richárd óvatosan előkeresi a kulcsait és a sötétben kitapogatja a lakatot. Miközben kifelé tolja a biciklit, még mindig az jár az eszében, miért is érdemelte ki ezt az egészet. Egy sikeres ember délig aludna, majd sárkányként okádná ki magából a jókedvet. Egy sikeres ember sosem tolná ki a biciklit hajnali ötkor egy alagsorból. Bassza meg, mit csinálna egyáltalán egy sikeres ember egy alagsorban? Végre egy értelmes téma, amin elmerenghet, míg beér a munkába.
Öltözőszekrény, alig húsz perccel később. Ugyanazok az ismerős, hullamerev arcok. Így mindjárt nem is olyan elviselhetetlen ez a hamis másnaposság. Mindenki ugyanazzal a savanyú kifejezéssel veszi tudomásul, hogy ez a hét is elkezdődött. Mintha valaha is véget ért volna az előző.
"Én legalább éltem, de itt mindenki halott" - gondolja Richárd, miközben magára rángatja a szakadt köpenyt, belebújik a nevetséges sapkába és felhúzza a kinyúlt, kopott cipőt. A maszk marad utoljára, csak hogy mindezt megkoronázza. Egy újabb torz tükörkép, amit majd magával vihet a sírba. Már épp bezárná a szekrényajtót, mikor megtorpan. Mintha valamit elfelejtett volna. Újra kinyitja és tanácstalanul mered a bent heverő szemétkupacra. Egy értelmetlen munka értelmetlen kellékei. Akad itt bármi, ami ér valamit?
A műszak eseménytelenül telik. Richárd időnként kimegy a mosdóba, időnként pedig az öltözőbe. Az öltözőben általában elfogyaszt egy energiaitalt. Ennek másnaposan különös jelentősége van, de egyébként jobbára csak kellék, ahogy minden más is az. A kollégák megjegyzései csendes zümmögéssé tompulnak. Tulajdonképpen ez a tompaság nagyon is hasonló ahhoz, amikor részeg, leszámítva, hogy kicsit sem érzi jól magát. Vagy mégis ugyanaz lenne? Végre egy értelmes téma, amin műszak közben elmerenghet. Más úgysem jut az eszébe.
Közeledik a dél és Richárd ösztönei újra kezdenek magukhoz térni. Talán ez a nap is véget ér egyszer? Talán minden újra értelmet nyer? Richárd agya dolgozni kezd és gondolatban már odahaza jár. Vajon mennyi sört vegyen hazafelé? Nehéz kérdés, hisz nem szabad annyira kiütnie magát, hogy másnap ne tudjon újra felkelni, viszont eleget kell innia ahhoz, hogy valahogy el is tudjon aludni. Az örök körforgás. Jin és Jang. Végül tíz sörben állapodik meg a lelkiismeretével. Az nem túl sok és nem is kevés. Illetve kevés persze, de néha engedni kell valamiben. Valamiben mindig engedni kell.
Újabb csapó, Richárd a vasúti átkelőnél várakozik. Előtte mindkét irányban hatalmas kocsisor, a vonat messziről közeledik. Mindenki hazafelé tart. Halványan felmerül benne az öngyilkosság gondolata: itt nincs sorompó, mindössze a megfelelő pillanatban kéne a vonat elé hajtani. Persze ennek sem volna értelme, hisz már megvette a sört. Egy újabb nap haladékért fizetett a sorsnak, ugyan mi értelme lenne eldobni? Öngyilkolni csak csórón érdemes. Míg ezen töpreng, a vonat elhajt és lassan megindulnak az autók. Vajon hová tartanak? Vajon hány hátsó ülésen pihennek ugyanazok a sörök?
És igen, végül otthon köt ki megint. Sör szisszen, miközben fáradtan végignyúl az ágyon. Egy hatalmas korty mossa el az összes basztatást. És micsoda dicsőséges korty az! Feledtet mindent, ami reggel óta kínozta. És nyilván azt is, ami nem. Persze mindig ott les a háttérben a holnap, ami majd pont olyan szarul fog indulni, mint a mai reggel, de most végre - VÉGRE! - kicsit jól érzi magát.
Richárd az ágyban fekszik, kezében az utolsó sör, az utolsó kortyokkal. És az ébresztő hangja már oly közel, annyira közel...
Címkék:
novella
