Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy kilométeres közhellyel: mind falak között éljük az életünket. Ha súlyosbítani szeretném ezt a sommás kijelentést, habozás nélkül hozzácsapnám azt is, hogy bizony velem sincs ez másként. És ezzel kapásból jókora öngólt lőnék, rögtön a második blogbejegyzésben; ha úgy tetszik, percekkel a kezdő sípszó után, át sem lépve a felezővonalat.
Saját belső félelmeinket, gátlásainkat ugyanis nem lehet - nem szabad – üres frázisokba csomagolni, aztán némi celluxos rásegítéssel elégedetten konstatálni a végeredményt. Ez nem több, mint újabb, egyre vaskosabb rétegek emelése a meglévők köré. Merő porhintés.
Gyakran (ne ámítsd magad, joe, folyamatosan) töprengek saját falaim mibenlétén; alapjának, tégláinak összetételén, szerkezetük szilárdságán. Utóbbival kapcsolatban sajnos nem kergethetek hiú ábrándokat: az évek során sikerült annyi réteggel körbezárnom sajátomnak hazudott, mélyen zárt belső világomat; hogy önerőből aligha leszek képes valaha rést robbantani az életbe. Ki kell végre mondanom: önmagam torz, a végletekig csonkított világképének foglyává váltam, cellám falai pedig kezdenek fullasztó közelséggel körbevenni. Segítségre volna szükségem. De vajon remélhet e segítséget a rab, aki élethosszig tartó, kínzó rabságra ítéltetett?
Legyen a fenti dilemma a mai este suta tanulsága. Falaimat sűrűn átjáró mételyeim kérdésköre már egy következő bejegyzés témája lesz.
Once I built an ivory tower
So I could worship from above
When I climb down to be set free
She took me in again
(Eddie Vedder - Hard Sun)
Címkék:
önmagamról
.jpg)
