Egyetlen éj és átölel a végzetemEgy perc, egy szó, s már dobban a szívSzemed tükre gyilkos táncra hív
Nem kértem a sorstól ily önzetlen hajnaltA véletlen sodort csak mellém egy angyaltRobban a csend, ha átölelsz
Nélküled igaztalan minden szóNincstelen a perc, tétova vendég a…
Ma csendben megszakadt egy szívElnyelte némán a sodró forgatagTitkon remélt bár, hogy elfojtja a kíntImája válasz nélkül maradt
Miért űzzük oly bőszen a reménytKét kézzel szórjuk porba a semmiértSzívünk aranyát, pusztán azértHogy eldobjunk mindent a holnapért
Torz képet vet a szenvedélySokat ígér, de mindent visszakérSzép volt, amikor átkaroltS szemének tükre némán válaszolt
Új hajnal, ködbe vész a tájNem ereszt, érzem, vár ha muszájDobban a szív, a kaland útra hívCsavargó vérem újra elszakít
