Álmomban
Halott vasúti kocsik
Rozsdamarta erdejében
Bolyongtam
Míg angyali hang szólított
Kacéran
Csengőn
A romok közül
Bódult lépteim nyomán
Álmosan hajlott félre
A sínek közt bólogató
Megfakult vadvirág
És a porlepte csendben
Néha angyalom
Édes kacaja
Csilingelt
Hívott engem talán
Vagy csak búcsúzott
Örökre
Én mégis egyre kutattam
Elszántan
Ebben a különös vadonban
És azt kívántam
Bár sosem ébrednék fel
Légy végre őszinte
Senkit sem érdekel a múltad
Senkit sem érdekel a jövőd
Metsző hidegben
Kóborolsz
Átfagyottan
Vakon
Egy végtelen labirintusban
Ezt dobta a kocka
Ezt sodorta partra a tenger
Ezt mormolták a Nagy Öregek
Hát nyeld le a büszkeséged
Nézz fel
Az acélszürke égboltra
Végy egy nagy levegőt
És üvölts
Olcsó kis szellem
Ez volnék én
Aki hiába
Ölti a nyelvét
És zörgeti a láncait
Sosem félnek
Tőlem
Észre sem vesznek
Kísérthetek
Bármikor
Csak a kínos csend fogad
Te is
Épp vigyorogsz
Hát ennyire
Vagyok képes
Egymagam
Huhoghatok
Persze
És forgathatnám
A szemeim
Mégis
Azt hiszem
Hiába
Tenném
Hisz
Nélküled
Még itt sem tartanék
Nélküled
Céltalan a szellem
Csörögjön hát
Értünk
Minden láncom:
Ég velem!
Címkék: vers
Titkos hajnalaim
Féltett szivárványát
Már hiába keresném
Örökké elveszett
Olykor felnézek még
Némán fohászkodva
Hisz az utolsó illatok emléke
Szinte az égboltra robban
De nincs miben bíznom
Tudom jól
Szívem tarka szivárványa
Többé nem ragyoghat fel
Bár megtenné
Én a túlsó végén
Várnék örökké
Türelmesen
Tiszta cseppekben
Aranylik újra
A horizont
Csendes tollvonás
Húzza át
Az éjjel titkait
És a hajnal
Langyos érintése
Végül úgyis
Felszárítja könnyeink
Illékony a pillanat
Alig dobban csak a szív
Már elveszett
Minden
Igen
Minden szó
Legyen bár
Kimondatlan
Mégis
Haláltáncba hív
Így múlunk el
Újra és újra
Karon fogva
A magányt
Hiába ragyog
Értünk
A holnap
Leszegett fejjel
Egymást féljük
Mindörökké
Mint néma sziklaorom
Várakozom
Csendben
Odafent
A felhők táncában
Mielőtt
Egymagam
A habokba omlanék
Ez is lehet
Épp olyan szép halál
Mint bárki másé
Vagy akár
Nemesebb
Hisz érted hulltam
Porrá
Szerelmesen
Csak egy újabb híd
Életem főútján
Ködbe vesznek
A pillérek
És arctalan
Fázom
A némán hömpölygő
Fehér ködben
Ha ott várnál
A parton
Nekem az is
Elég lenne
Csak egy ölelés
Ami mindent
Felemészt
Hát így omlunk porrá
Bár közel
A pirkadat
Sosem érjük el
Mert minden emlék
Annyira fáj
Nélküled
Annyira fáj
És megint elmerülök
A semmiben
Hiába intenék
Innen már
Nincs kiút
Csak egy halvány
Ökörcsapás
Vezeti a végzetem
Harmattól nedves
Derékig érő
Vadvirágok közt
Álmodlak talán
Láttam bár
A szikrát
A szemeidben
De oly fájón
Kihúnyt minden
Hogy már csak
A könnyek
Csillannak
Reménytelen
Boldog az
Ki nem féli
A sorsot
Régi közhely
Egy megsárgult
Papírlapon
Összegyűröm hát
És a tűzbe vetem
Aztán csak
Álmodlak tovább
Furcsa
Hogy olykor
Bármit pengetek
Ugyanazt sírják
Az akkordok
Furcsa
Hogy olykor
Bármerre fordulok
Az arcod fogad
Minden utcasarkon
Furcsa
Hogy olykor
Veled zuhannék
A kezed markolva
A semmibe
Furcsa
Hogy olykor
Lehúnyom a szemem
És gyertyát gyújtasz
Némán
Nélkülem
Címkék: vers
Senki sem kopogtat
Mert
Senkit sem érdekel
Mi jár a fejemben
Pedig olyan szívesen
Nyitnék
Ajtót
Bárkinek
Nincs itt semmi
Ijesztő
Csak hatalmas álmok
Bősz remények
És titkos vágyak
Mögött
Annyi
Szenvedély
Ha mégis
Erre járnál
Zörgess rám
Kérlek
Legtöbbször csak
Magamhoz ölelném
A világot
És egyre
Szorítanám
Sosem múló
Szerelemmel
Legtöbbször csak
Tálcán nyújtanám
A szívem
Bárkinek
Aki érte nyúlna
Egy varázslatos
Reggelen
Legtöbbször csak
Némán
Könnyezem
Életem
Sosem volt dalait
És magamban dúdolom
A refrént
Legtöbbször csak
Eltünnék
Egy apró repedésben
Amit észre sem veszel
A legsötétebb sarokban
Hogy soha többé
Ne találj rám
Nem is olyan rég
Karomba hullott
Egy csillag
A hajnali égboltról
Gondolt egy merészet
És bátran kihúnyt
Hogy a szemeimben
Aztán
Újra felragyogjon
Bárhogy
Szorítottam
Magamhoz
A végtelent
Sosem pótolhattam
Bár értem izzott
Néhány pillanatig
És közben engem is
Lángba borított
Az égbolt
Mégis
Üres maradt
Volna
Nélküle
Gyere ölelj magadhoz
Ha fázol
Másra úgysem
Voltam jó
Sohasem
Csak egy poros megálló
Az őrületben
Egy korty langyos víz
Az utolsó oázis
Árnyékában
Búcsúzóul
Azért ints majd
A zsebkendőddel
Másra úgysem
Voltam jó
Sohasem
Ha rajtad múlik
Nem látlak többé
Mit tehetnék
így végződik
Minden
Céltalan harc
A könnyek úgyis
Elmossák
A bűneink
Másra úgysem
Voltam jó
Sohasem
Olykor dühödten
Robban benned
A fájdalom
Máskor csak
Némán marja tested
S olykor zokogva
Siratnád
Életed romjait
Míg máskor csak
Legbelül könnyezel
Nincs nagy
Különbség
Végül úgyis
Csontig hatol
A kín
És elemészt mindent
Ami még
Megmaradt
Belőled
Odabent
Vannak percek
Amikre örökké
Tudnál várni
Miközben jól tudod
Hogy sosem jönnek el
Csak gúnyos nevetés
Fogad
A sarokból
Hisz
Épp erről szólt
Az életed
Minden rohadt
Alkalommal
Nevettek rajtad
Igen
Csak nevettek rajtad
Még te is
Akit annyira tudtam
Volna
Szeretni
És még most is tudnék
De egyre csak halványulsz
És titkod velünk múlik
Hangtalan
Tudom
Hogy nincs megváltás
Tudom
Hogy szenvednem kell
Pirkadat előtt
Fojt igazán
A sötétség
Hát magamhoz ölelem
Fekete éjjelek
Folyton
Ugyanazzal
Az üveggel
És pohárral
A kezedben
És egyre
Ugyanaz a film
Pereg
Fekete lesz majd
A reggel is
Hisz megint
Nem ért
Célba
A történeted
Pedig micsoda
Hattyúdalt
Húzott
Serényen
A zenekar
Ez itt újra a vég
Kösd be az öved
Talán ma
Végre
Sikerrel jársz
És felszínre
Bukkansz
A szakadék mélyén
Minden gyötrelmek
Forrása
A hajnal
Mikor arra eszmélsz
Hogy nyújthatod
Tálcán
Szíved minden dobbanását
Álmaid
Harcaid
Lelked szilaj hullámait
A vágyak tengerén
Harcolhatsz némán
Vagy dőlhetnek a szavak
Lehetsz sejlő árnykép
Akár lángpallosú lovag
Szólíthat a menny
És csábíthat a pokol
Két szó csak
Mit suttog a vég:
Nem elég
Nem elég
Nem elég.
Címkék: vers 
Tegyük fel
Hogy ez az éjjel
Nem csak egy újabb kudarc
Abban a hosszú sorban
Amit titkon
Magam mögött hagytam
Hosszan kígyóznak pedig
Csendes gyötrelmeim
Alighanem
Nem is szívlelik
Egymás társaságát
Igazán
Ha másért nem is
Miattuk érdemes élnem
És némán szorítani
Egy szebb holnapért
Megérdemelnék
Odabent
Tegyük fel
Hogy reggelre
Minden értelmet nyer
Nem fog persze
De a kedvükért most
Tegyük fel
Félszeg remény
Ver tanyát halkan
Kezet nyújt remélőn
A nincstelen
Olcsó vigasz ez is
Egy olcsó éjjelen
Csak az illatodra
Vágyom
És újra feldereng
A hajnal
Csak a csókod ize
Csábít
És újra ölelnélek
Titokban
Ketten összeforrva
Némán
Alig pillogva
Szerettünk
Félszegen
De elveszve
A szemeidben
Ragyogtam talán
Harminc év után
Már lehet miért
Felszegni az állunk
Harminc év
Talán többet jelent
Mint néhány sor
Egy pályázaton
De mégis mindig
Ki kell állnunk
Akár az utolsó kanál
Levesért
Az étteremben
Amit pofátlanul elvinne
A pincér
De mi
Ragaszkodunk
A tányérunkhoz
És a szavakért
Mert
Néha bizony
Majd megfeszülünk
Hogy értelmet nyerjen
Egy mondat
Amit nem is úgy
Értettünk
De talán mégis
Célba ért
És a harminc évért
Ami már a múlté
És sosem kapjuk vissza
De akkor már
Múljon el
Ha kell
Aztán majd
Millió évvel fizetünk
Millió apró bűnért
Miért nem olvasunk
Verseket
Pedig annyira kell
Hogy marjon
És szívet fakasszon
Néhány sor
Akár csak két percben
És néha a végén
Úgy leszünk
Boldogok
Némák
Nincstelenek
Büszkék
Harcosok
Vagy akár
Szerelmesek
Hogy látszólag
Semmi sem történt
Pedig
Végre egyszer
Egyként lélegzünk
Egy szívként
Dobbanunk
Valakivel
Aki sosem voltunk
És a tűzkarikán
Is átugranánk
Kézenfogva
És csókot váltanánk a halállal
Csak mert
A soraival
Átkarol
És ha csak bólintunk is
A végén
Hogy
Ez is megvolt
Akkor is
Megérte
De még mennyire
Megérte
Jól van hát
Nincs itt semmi baj
Elvégre
A szél olyan hévvel
Kap bele a hajamba
Hogy feltartott fejjel
Szívhatom magamba
Édes illatát
És miközben
Magam elé képzelek
Minden holnapot
Ami akár
Rám is várhatott
Volna
A lángtenger már
Szinte elemészt
Így ér véget
Egy megfakult
Szürke történet
Melyben elmarad
A csattanó
Égnek emelt arccal
Hamis gyönyörben
Emléktelen
