Ez is csak néhány sor
Az enyészetnek
Holtan megszült szavak
Melyek rögtön
Porrá omlanak
Nem látja őket más
Csak én
És egy kíváncsi cica
Na persze
Ez is valami
Ez máris
Valami
És ha köztünk marad
Az ugye egy titok
Amin majd
Csendben
Osztozhatunk
Összekacsintva
Csak én és a cica
Mégis
Ki várna ennél többet
Valaha
Az élettől?
Ott voltunk
És épp csak megnyaltuk a nyarat
És talán jobb lett volna
Visszakozni
De ha már megtörtént
Akkor
Megtörtént
És bizony
Gyönyörű volt
Főleg
Mikor a töltésen gyalogoltunk
Hátunkon a sátorral
Amiből később
Egyet persze
Elvesztettünk
De ezt akkor még
Nem tudtuk
És tüzet raktunk
És megsütöttünk mindent
Amit a zsákban
Bújtattunk
Végül jött a vihar
Ahol elvesztettem
Mindent
Aki vagy
És
Aki lehettél volna
Amikor az ébresztő megszólal hajnali négy órakor, Richárd már két órája ébren forgolódik. Mindig nehezen alszik el józanul és nagyon sokat kell innia ahhoz, hogy igazán kiüsse magát. A legrosszabb valahol a kettő között van: iszik néhány sört, talán már éppen el is kezdené jól érezni magát; de a másnapi munka korán ágyba zavarja. Ilyenkor egy furcsa ködben lebeg az ember. Hálistennek nem józan, de az igazi berúgástól sajnos nagyon, nagyon messze van. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Nos, tovább inni talán jól hangzik, de az a létező legrosszabb megoldás, abból munka biztos nem lesz. Richárd inkább a fantáziájába menekül; volt már hajótörött egy lakatlan szigeten, túlélő egy zombiapokalipszisban, túlélő a dzsungelben... a lényeg, hogy minden helyzetben egyedül legyen. A társaság csak megölné a hangulatot.
Hétfő van. Pontosabban hétfő hajnal. A lehető legrosszabb időpont a józanodásra. Annyi, de annyi emlék fűzi még a hétvégéhez, mikor az egész világ a lába előtt hevert és csak bontotta egyik sört a másik után. A picsába, hisz csak alig néhány órája ért véget az egész. Ilyen könnyű lenne? Ennyivel meg lehet törni egy embert?
Miközben ezen morfondírozik, Richárd lezuhanyzik, felöltözik és megmossa a fogát. Vagyis ami a fogaiból megmaradt. Furcsán fest a ruháiban és valahogy a haja sem akar rendesen megállni, pedig kétszer is átfésülte. Igazság szerint semmi sem stimmel abban, amit a tükörben lát; mégsem kiált pánikot, hisz már évek óta így fest. Gyakorlatilag ez a normális. Mint a fogfájás. Valaminek mindig kínoznia kell az embert.
Ahogy a cipőt húzza, eszébe jut, hogy talán ezt a hétvégét is elbaszta. Igaz, emlékszik belőle néhány órára, ami tulajdonképpen nem is volt rossz, de akkor is ott van a többi, ami totális homály. És milyen sokba került. Megérte? Tuti megint belekötött valakibe, akibe nem kellett volna, vagy szerelmet vallott valami ezer éve nem látott nőnek, és ez mind csak ezután fog kiderülni... Megérte? Mindegy, bassza meg.
Lefelé a lépcsőn a kabátját igazgatja. Szétfeslett a cipzár. Sebaj, legközelebb majd begombolja. Ez akkora problémát jelent?
A kerékpár az alagsori tárolóban pihen. A villany nem működik. Megint. Richárd óvatosan előkeresi a kulcsait és a sötétben kitapogatja a lakatot. Miközben kifelé tolja a biciklit, még mindig az jár az eszében, miért is érdemelte ki ezt az egészet. Egy sikeres ember délig aludna, majd sárkányként okádná ki magából a jókedvet. Egy sikeres ember sosem tolná ki a biciklit hajnali ötkor egy alagsorból. Bassza meg, mit csinálna egyáltalán egy sikeres ember egy alagsorban? Végre egy értelmes téma, amin elmerenghet, míg beér a munkába.
Öltözőszekrény, alig húsz perccel később. Ugyanazok az ismerős, hullamerev arcok. Így mindjárt nem is olyan elviselhetetlen ez a hamis másnaposság. Mindenki ugyanazzal a savanyú kifejezéssel veszi tudomásul, hogy ez a hét is elkezdődött. Mintha valaha is véget ért volna az előző.
"Én legalább éltem, de itt mindenki halott" - gondolja Richárd, miközben magára rángatja a szakadt köpenyt, belebújik a nevetséges sapkába és felhúzza a kinyúlt, kopott cipőt. A maszk marad utoljára, csak hogy mindezt megkoronázza. Egy újabb torz tükörkép, amit majd magával vihet a sírba. Már épp bezárná a szekrényajtót, mikor megtorpan. Mintha valamit elfelejtett volna. Újra kinyitja és tanácstalanul mered a bent heverő szemétkupacra. Egy értelmetlen munka értelmetlen kellékei. Akad itt bármi, ami ér valamit?
A műszak eseménytelenül telik. Richárd időnként kimegy a mosdóba, időnként pedig az öltözőbe. Az öltözőben általában elfogyaszt egy energiaitalt. Ennek másnaposan különös jelentősége van, de egyébként jobbára csak kellék, ahogy minden más is az. A kollégák megjegyzései csendes zümmögéssé tompulnak. Tulajdonképpen ez a tompaság nagyon is hasonló ahhoz, amikor részeg, leszámítva, hogy kicsit sem érzi jól magát. Vagy mégis ugyanaz lenne? Végre egy értelmes téma, amin műszak közben elmerenghet. Más úgysem jut az eszébe.
Közeledik a dél és Richárd ösztönei újra kezdenek magukhoz térni. Talán ez a nap is véget ér egyszer? Talán minden újra értelmet nyer? Richárd agya dolgozni kezd és gondolatban már odahaza jár. Vajon mennyi sört vegyen hazafelé? Nehéz kérdés, hisz nem szabad annyira kiütnie magát, hogy másnap ne tudjon újra felkelni, viszont eleget kell innia ahhoz, hogy valahogy el is tudjon aludni. Az örök körforgás. Jin és Jang. Végül tíz sörben állapodik meg a lelkiismeretével. Az nem túl sok és nem is kevés. Illetve kevés persze, de néha engedni kell valamiben. Valamiben mindig engedni kell.
Újabb csapó, Richárd a vasúti átkelőnél várakozik. Előtte mindkét irányban hatalmas kocsisor, a vonat messziről közeledik. Mindenki hazafelé tart. Halványan felmerül benne az öngyilkosság gondolata: itt nincs sorompó, mindössze a megfelelő pillanatban kéne a vonat elé hajtani. Persze ennek sem volna értelme, hisz már megvette a sört. Egy újabb nap haladékért fizetett a sorsnak, ugyan mi értelme lenne eldobni? Öngyilkolni csak csórón érdemes. Míg ezen töpreng, a vonat elhajt és lassan megindulnak az autók. Vajon hová tartanak? Vajon hány hátsó ülésen pihennek ugyanazok a sörök?
És igen, végül otthon köt ki megint. Sör szisszen, miközben fáradtan végignyúl az ágyon. Egy hatalmas korty mossa el az összes basztatást. És micsoda dicsőséges korty az! Feledtet mindent, ami reggel óta kínozta. És nyilván azt is, ami nem. Persze mindig ott les a háttérben a holnap, ami majd pont olyan szarul fog indulni, mint a mai reggel, de most végre - VÉGRE! - kicsit jól érzi magát.
Richárd az ágyban fekszik, kezében az utolsó sör, az utolsó kortyokkal. És az ébresztő hangja már oly közel, annyira közel...
Volt idő
Nem is olyan rég
Mikor
Elvesztettem egy barátot
Az egyetlen barátom
Bár lenne másként
Bár találkoznánk
Holnap
A szokott helyen
Annál a csontra kopott
Biliárdasztalnál
És csak koccintanánk
Újra és újra
Minden kör után
Kit érdekel
Ki nyer
Legfeljebb
A vesztes fizet
Még egyet
És ha nem megy a játék
Csak odalépek
A zenegéphez
Kérek néhány dalt
És hirtelen
Varázslat
Minden új értelmet nyer
Persze nem vagyok naív
Talán már sosem iszunk
A győzelemre
Úgy biztosan nem
Ahogy régen
Hisz
Minden elveszett
Azóta
De ha mégis
És újra
Találkozunk
Kérlek
Tegyünk úgy
Mintha még mindig
Barátok lennénk
Miért is ne?
Minden furcsa reggelek
Királya
Szolnokon esett meg
Egy albérletben
Ahol négyen osztoztunk
Két szobán
Teljes egyetértésben
Épp egy nagyon durván
Másnapos
Reggelből
Próbáltunk kigyógyulni
Mikor megjelent D. az ajtóban
És ember
D. aztán tudta
Hogy kell megjelenni
Szóval ott állt
Legalábbis megpróbált megállni
És közölte
Hogy
"Srácok
Tegnap este
Valamit nagyon durván elbasztam"
Először persze
Pont nem érdekelt senkit
De végül
Hosszas győzködés után
Mind átvonszoltuk magunkat
Az ágyához
Aztán felnyitotta
És ott hevert
Egy komplett
Töltőcső
Amit valami benzinkúton vágott le
Az oszlopról
Persze azonnal beterített
Mindent
A benzinszag
És egyikünk sem értette
Hogy tudta
Azt a vastag gumicsövet
Átvágni
És mivel
És hogyan hozta haza
Ő maga sem
Szóval igen
Máig ez az egyike
A legnagyobb rejtélyeknek
És D.
Bárhol is legyél
Remélem
Azóta
Rájöttél
A megfejtésre
Ez is csak egy éjjel
35 év a tankban
És nagy részét
Elpazaroltam
De mégis itt pihen
Egy cica
Az ölemben
Aki úgy szeret
Ahogy vagyok
És bújik
És puszit ad
És dorombol
Varázslat
És mostmár
Ő is ott
A tankban
Valahol persze
Érzem
Hogy ez nem az igazi
És annyi mindent
Tehettem volna másként
Meg is próbáltam
De mindig csak félgőzzel
Még a pillanat is
Ahogy ezt a verset írom
Valahogy olyan félkésznek tűnik
Az utolsó korty sör
A pohárban
De az elpazarolt órák
Máris kopogtatnak
Hogy holnap tárt karokkal
Öleljenek magukhoz
Reggel persze
Minden megváltozik
És újabb birkákat
Sorakoztatok fel
Önként
Az életnek csúfolt
Vágóhíd előtt
Hát igen
Így megy ez
Semmi sem vár az alagút végén
Hacsak nem vagy
A Munka Hőse
Aki pont szarik rá
És van is közönséged
Aki tapsol érte
Nem hívtak
Ma sem
Pedig azt ígérték
Mondjuk nem beszéltem velük
De tudják a számom
Asszem
Nem is baj
Mert holnap
Úgyis írni akarok
Egy másik helyre
Bár nem biztos
Hogy lesz rá időm
De ha nem holnap
Akkor hétfőn biztos
Azzal kezdek
Ez a legfontosabb
Most
Hogy végre ráérek
Egyébként képzeld
Ha majd megyek
Tökjól fogok keresni
Mármint
Ahhoz képest
Mintha nem mennék
Olvastam is
Hogy így éri meg
Nyomni kell
Mármint én még nem voltam
De majd ha megyek
Érted
Hallom
Mindjárt felveszem
Csak még ezt megnézem
Tökjó az órabér
Igaz csak jövő hónaptól keresnek
De szerintem megvárom
Miért van az
Hogy aki a legbőszebben támad
Az ért meg
A legkevésbé
Miért van az
Hogy aki mindenért téged okol
Azt sosem érdekli
Veled mi van
Miért van az
Hogy újra és újra
Felbugyog a falakból
A gyűlölet
Pedig oly bőszen álcázzuk
Hétről hétre
Miért van az
Hogy ezek a szavak
Sem jelentenek semmit
És holnap ugyanaz a gúny fogad
Ami minden nappal elkísér
És újra
Összesúgtok
A hátam mögött
Miért van az
Hogy még itt vagyok
Miért
Miért?
Amikor maga a költő
Szabadkozik
Az épp olyan
Kínos
Mint amikor
A prostinál
Nincs
Óvszer
Amikor maga a költő
Kér figyelmet
Az kínosabb
Mint amikor
Egy orvos
Önként
A seggedbe túr
Amikor maga a költő
Válik naggyá
Megszólal az ébresztő
És újra hajnali négy van
De nem is baj
Mert
A kollégám
Ígért
Egy jó viccet
Címkék: vers
A sör hízlal
Olvastam
Nagyjából
Minden harmadik
Facebook
Varázsposztban
Hát bár felhízlalna
Annyira
Hogy többé
Ne kelljen
Őket
Olvasnom
Mi több
Hízlaljon még tovább
Hogy csendes
Baszdmegek
Helyett
Jókora béllel
Riasszak el
Minden
Önkéntes
Bölcselkedőt
Rezegjen a háj
Remegjenek ők is
Végre
És talán
Meghátrálnak
Vagy ha nem
Hát
Akkor én fogok
Dagadtan vagy sem
De én
Mindenképp
Sörrel a kezemben
Távozom
Holnap dolgozom
De tényleg
Esküszöm
Hát így görbüljek meg
Ha nem
Holnap megváltozik
Minden
Az ég szakad
Grafit lesz a tetőn
Csak végre hagyjatok
Holnap dolgozom
Vagy ha mégsem
Hát
Lehetne rosszabb is
Lehetne tegnap
Tegnap
Mikor
Azért nem dolgoztam
Mert mindjárt itt a holnap
És akkor már tényleg megyek
De most komolyan
Tényleg
Címkék: vers
Hol voltatok
Amikor
Szinte
Halálra fagytam
Egy októberi reggelen
Egyedül
A folyóparton
Menekülve mindentől
Amit tőletek
Tanultam
Hol voltatok
Mikor senki sem várt reggel
És az alkohol
Volt
Az egyetlen
Támaszom
Hol voltatok?
De most persze
Itt vagytok
És az egyetlen
Tanulság
Ami tőletek telik
Csupán egy közhely
Én persze
Sosem voltam szülő
És ha minden jól megy
Nem is leszek
De egyet megtanultam
Nem fogok hazudni
Senkinek
Még
Szeretetből
Sem
Nektek pedig
Sok szerencsét
Biztosan lesz majd
Aki
Pont.
Annyira.
Tökéletes.
Mint.
Ti.
előfordul
hogy
senki sem örül
igazán
mint egy
pénisz
szépségversenyen
ahol felsorakoznak
a résztvevők
a nagy hímtagok hordozói
feszeng a mosoly
tajtékzik a magány
de végül mégis
gratulálnod kell
valakinek
mosolyogva
csak arra ügyelj
hogy a kézfogásnál
ne állj
túl
közel
voltak pillanatok
mikor
igenis
szerettem őt
például egy kora nyári délután
több, mint húsz évvel ezelőtt
mikor
biciklis túrát
szervezett
az osztályfőnök
a hétvégére
izgatottan tekertem haza
a suliból
na nem igazán a túra miatt
az csak a szükséges
körítés
volt
hisz mindenkiből sütött
a szánalom
ha rám néztek
én mégis ragyogtam
mert mindenem volt
a bicaj
most is az
és sosem adtam volna fel
bármi másért
úgy akartam
egészen addig
míg anyám
rám nem zúdította
a szokásos
gyűlöletét
amint
színt vallottam
nem ért váratlanul persze
kettőnk múltja
megtöltene
egy könyvet
amit
sosem fogunk megírni
mindketten támogattuk egymást
borzalmas helyzetekben
mikor mások
már régen feladták
volna
akárhogy is
valahogy
apámnál kötöttem ki
máig nem értem
talán már nem is fogom
hogyan
hisz
bár anyám minden pénzéből
kiszipolyozta
és sosem telt otthon
semmire
valahogy
mégis
megvoltunk
egyetlen ezrest kértem
mire ő
magával vitt a műhelyébe
az utolsó menedékbe
ahol aztán
összeválogattunk
egy kocsira való
fémhulladékot
és ez nagy szó
mert apám
szeretett
mindent
megőrizni
aztán áttoltuk a szomszéd
ószereshez
aki lemérte
és
ötszáz forintot
adott volna
az egészért
mire apám fogta magát
és hazament
majd egy újabb rakás
fémhulladékkal
tért vissza
miközben én
a csirkéket néztem
végül megkaptam az ezrest
és bármily messze
sodor majd minket
egymástól a sors
sosem feledem
hogy
mindezt
apámtól kaptam
És amikor
Eltemettek végre
Mindenki a nagy költeményt
Keresi majd
A romok között
De nem talál
Semmit
Ami
Kicsit is
Megnyugvást
Nyújtana
Pedig én
Esküszöm
Megpróbáltam
Boldog lenni
De sosem jutottam
Messzebb
Néhány utcánál
Mint amikor
Órára indultam
A sokat ígérő főiskolán
(Ez visz majd előre, fiam!)
De elcsábított
Egy körforgalom
És balra fordultam
Talán tíz éve történt
Egy árvízi töltés
Oldalában
Várt
A varázskocsma
Alig néhány percre
A kampusztól
És csak
Egyetlen sört ittam
Főiskolás éveim
Emlékére
Működött
Címkék: vers
Legyen meg a véleményed
Ítélj bár
Szemtől szemben
Ez sosem zavart
Minket
Itt a sörösdoboz mellett
A keveseket
A hétvégi alkoholistákat
Akik sosem várnak választ
Mert nem is kérdeznek
Csak csendben remélnek
Még néhány boldog órát
Amit majd
Újra
Feledhetnek
Címkék: vers
Az én utolsó órámban
Nem szólnak fanfárok
Nem tépem majd
A húrokat
Ott sem leszel
És nem azért
Mert én kértem
Volna
Csak egyszerűen
Minden könnyebb
Nélkülem
Meg aztán
Miért is tennéd
Hiszen
Csak csendesen
Átölel
És magához húz
Az a néhány pillanat
Mikor nem nevetek
Rajtad
Talán észre sem veszed
De akkor
Bizony
Számít majd
Mindig is
Egy seggfej voltam
Az is maradok
Egy seggfej
Hatalmas szívvel
És álmokkal
Amik már sosem válnak valóra
Bárhogy szépítem
Ez vagyok én
Néhány horzsolás
És egy elferdült kormány
Nyomok helyett
Sosem hagytam többet
Ezeknél
És nem is fogok.
Én tekertem
Utánad a halálba
Minden éjjel
Önként
Én nyeltem a könnyeket
Mikor átkoztál
Joggal persze
Talán nem is emlékszel
De forró étellel
Dobáltál
És közben
Gyűlölhettünk volna
Mást is
De te engem választottál
Én voltam
A bűntudat
Akit leköptél
Akire rátörted az ajtót
És mikor
Miattad szenvedtem
Te csak tovább
Ütöttél
Óh, mennyire
Tudnálak
Feledni
Ha közben nem
Szeretnélek
És nem cipelném
Ugyanazt a keresztet
Bár újra marnának
Azok az éjjelek
Mikor hajnalig vigyáztam rád
De most én nevetnék
Bolondul
Nincstelen
Nekem csak ez maradt
Sosem öleltél át
És én sem téged
Mindent elrontottunk
Amit lehet
És mégis
Szeretlek
Szeretlek
Szeretlek
Sosem voltam biztos benne
De azért mindig sejtettem
Miért gyűlöltök
És néztek levegőnek
Diadalittasan
Apró győzelem ez
Csupán porszem
Életünk megannyi céltalan
Harcának
Árnyékában
Mégis izzásig hevít
Egy ártatlan pillanatot
Amit máskor talán
Mindketten
Futni hagynánk
Gyűlölj hát
Én sem tennék másként
A helyedben
Sőt
Akár veled is nevetek
Ingyen
Kacagjunk
A sorson
Mert
Akárhogy pörgött a kocka
Én minden alkalommal
Veszítettem
Néha téged
Gyakran önmagam
És bárhogy ítél majd a hajnal
A történet végén
A világ úgyis túl üres
Ahhoz
Hogy mindketten
A keblünkre öleljük
Bárki bármit mond
Ahhoz is kell
Egy nagy levegő
Talán kettő is
Hogy mindent hátrahagyj
Magam többször is
Játszadoztam
Ezzel az izgalmas
Egyszersmind
Rettentő kényelmes
Gondolattal
Ilyenkor mindig azt képzeltem
Hogy a szakadék szélén
Táncolok
Egymagam
Részegen
Miközben
Forrón tűznek rám
A pokol lángjai
Ezek voltak
Azok a bizonyos
Legyőzhetetlen
Éjszakák
Tudod
Mikor
Serényen dolgozol
A halálodon
És minden percben
Többet élsz
Mint bármely más napon
A mókuskerékben
Tegyük fel
Hogy minden okkal történt
Aznap
Mikor szánalmas életem
Végleg
Félresiklott
Tegyük fel
Hogy nem reszkettem
Zokogva
A fájdalomtól
És nem kértem
Őrült táncra a halált
Bár minden percben
Annyira
Szerettem volna
Benneteket
Ahogy ti engem
Bármikor
Akkor talán
Nem jutok
Arra a pontra
Hogy átfagyva kínzom
A reggelt
Ami sosem ébreszt
Reménnyel
Tudom
Szokás
Hogy a halálraítélt
Utolsó sétája előtt
Kegyes gesztust
Gyakorolnak
A hóhérai
Így
Ebben a néhány percben
Végre
Emberebbnek érzik
Önmagukat
Annál a szerencsétlennél
Aki kezükbe helyezi
Az életét
Vékony jégen táncol
A választás
Megannyi sors között
Bármily gyorsan
Sújtson is le
Az ítélet
Gyűlölhetsz
Egyetlen
Szenvtelen
Pillantással
Akár meg is gyilkolhatsz
Ha akarsz
Tépd le bátran
A húst
A csontomról
Majd egy óvatlan
Másodpercben
Észreveszlek
Sosem kértem
A figyelmed
Sosem tajtékzott
Bennem
A bánatod
Mégis rajtam csattan
Lehettünk volna
Te és én
Főszereplők
Egy névtelen
Történetben
Most mégis
A múltat
Kárhoztatjuk
De hiába
Hiába
Mi lenne
Ha megragadnám a nyarat
Ha magamhoz láncolnám
És édes illatát
Magamba szívnám
Reggelente
Mi lenne
Ha minden szerelmem
A világra zúdítanám
Egyetlen forró
Idétlen másodpercben
Miközben
Csendben melengetem
A pillanatot
Mi lenne
Ha egy titkos akkord
Minden húron
Ugyanazt a hangot zengené
Bárhogy reszketnek
Megfáradt ujjaim
Mi lenne
Ha minden félelmem
Elnyelné
Az utolsó napsugár
Amit végül úgyis
Kalitkába zárok
A történet végén
